Egy korábbi blogposztban összefoglaltam mely értékeinkből tudunk átadni más kultúráknak. Azonban most jöjjön az érem másik oldala. Ma nagyon őszintén arról fogok beszélni, hogy mely 5 tényező miatt hagytam el Magyarországot és döntöttem úgy, hogy hosszabb távon távol maradjak az országtól az egyébként jó pár pozitívum ellenére is.
1. Gyűlöletpolitika
A normál politizálás helyét átvette egy ideje a gyűlöletpolitika, melynek lényege, hogy egy adott vezető vagy hivatalnok lejáratása vagy ellehetetlenítése által történik a térnyerés. A gyűlöletpolika jelenléte tudományosan is alátámasztott és arról professzorok értekeznek esszéjükben. A sorosozás ennek egy közéleti iskolapéldája és kihangsúlyoznám, hogy a dolog lényege itt nem az, hogy Soros Györgyről például mit gondolok hanem az, hogy használjuk az agyunkat is, ha már a jóisten megáldott vele.
Tudjunk elvonatkoztatni szimpatizánsok, vagy karizmatikusnak és félelmetesnek tűnő vezérek véleményétől, cikkeitől és a saját megítélésünkre és tudásunkra hallgassunk már ha azon gondolkozunk, hogy mi helyes és mi nem.
A teljesség igénye nélkül gondolok itt a következőkre:
- Próbáljunk meg a tényekre (szakirodalom, tényfeltáró riport illetve saját megítélés azok után, hogy hallottuk a közutálat tárgyát képező személyt is beszélni ) alapozni
- Ha ezek után is vagy beigazolódik vagy van igazságtartalma annak, amit mondanak valakiről az emberek, az nem lesz megoldás, hogy pocskondiázzuk az adott személyt és családját.
Bár a szóban benne van, hogy politika, viszont ez a jelenség nem csak a politikában található meg.
Sajnos helye van bizonyos csoportdinamikákban is akár munkahelyen, iskolában vagy más közösségekben. Mennyiszer találkozhatunk olyan problémákkal, hogy valakit kirekesztenek, mert más, vagy bármilyen mondvacsinált okból kifolyólag. Ilyen esetekben is nagyon sokszor egy véleményvezér megítélését vesszük alapul, ami megintcsak arról szól, hogy ahelyett, hogy végiggondolnánk sajátmagunk a történéseket beállunk egy olyan sorba, ami a sötétség miatt már sorként sem értelmezhető, inkább gondolkodni nem akaró emberek kupacaként. A sötétségen kívül a további aggasztó végterméke ennek az ellenségyártó szellemnek, hogy a csoport tagjai azt gondolják ennek összeboronáló hatása lesz a csoportra nézve. Nem azt mondom, hogy más országok embereitől ezt sosem tapasztaltam meg, de sok kultúrában – különösen az amerikai esetében – az ellenséggyártástól, mint térnyerési technikától normális esetben a közösségek sokkal inkább távol tartják magukat, persze ez nem azt jelenti, hogy ilyen nincs Amerikában. Azonban Magyarországon még normális esetben – munkahelyen vagy villamoson utazva- is találkoztam ezzel a problémával igen sokszor.
A netes bántalmazást is kiemelném itt, amiről részletesen ezen a linken foglalok állást, de annyit azért megemlítenék, hogy a megyszégyenítő kommentekkel Dunát lehet rekeszteni otthon. Amennyire a CYBERBULLYING trend otthon, annyira számíthat gáznak az ilyesmi az USA-ban, mert amerikaiak körében szinte kijelenthetem, hogy egyáltalán nem tapasztaltam meg az ilyesmit, de továbbmegyek számos más ország esetében sem. Amerikai Facebook csoportok esetében alapvetően ha az ember posztol valami számára fontosat, sokkal nagyobb támogatásban van része ellentétben sok magyar csoporttal, ahol az emberek szabály szerint ráugranak a másikra, ha valami szerintük hülyeséget kérdez például. Mindenképp úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben is tudnánk mit átvenni az amerikai kultúrától.
2. Dögöljön meg a szomszéd tehene is
Sajnos az előző pontban kifejtett és sokszor jellemző gyűlöletpolitikának és ellenséggyártásnak is egyik gyakori éltető eleme a dögöljön meg a szomszéd tehene is attitűd.
Ez a jelenség sajnos nem csak szállóige, hanem azt testközelből tapasztaltam meg gyerekként és felnőttként is jó párszor. Ilyen események voltak például, amikor elértem valami sikert mondjuk iskolában és egy másik közkedvelt osztálytárs vagy akár közelibb személy nem és akkor nekem azért kellett szarul éreznem magam úgymond bajtársiasságból, mert neki az a dolog nem jött össze. Ez éppenséggel általános iskola volt, de középiskoláról is be tudok számolni. Gimiben az egyik osztálykirándulásunkkor tanárunk a kirándulás közben kijelentette, hogy annak ára időközben nőtt, ami mint kiderült azért volt, mert a felesége állapota miatt kellett valami pénz. Én ott úgy döntöttem, hogy nem adom oda a különbözetet, amiért mindenféle empátia hiányos embernek ki voltam kiáltva, ami úgy gondolom méltatlan, de mégis az empátia hiányának hirdetése gyakori motorja a dögöljön meg a szomszéd tehene is jelenség létezésének.
Pár évvel ezelőtti munkahelyi példát is fel tudok itt hozni. Egy ismerősőmnek elintéztem, hogy egy külföldi városban együtt dolgozhassunk és ott is kitört a hiszti, hogy én többet kerestem mint ő. Ahelyett viszont, hogy erről nyíltan beszéltünk volna az elején már, volt egy olyan manővere ennek a kollégának, hogy először egy bagatel indokokra hivatkozva, mikor egyszerre dolgoztunk a borravaló nem fele-fele arányban lett elosztva általa és később derült ki, hogy valódi oka ennek az volt, mert hogy én már úgy is kerestem eleget, ő meg még semmit. Annyi viszont ennek a személynek a becsületére szolgáljon, hogy ezt nekem elmondta face to face, nem pedig további manővereket folytatott.
Természetesen minden országban és kultúrában az irigység kisebb nagyobb formában jelen lesz és alkalmasint saját magunkban is észre vehetünk ilyen érzéseket. Az hülyeség, hogy irigy csak egy adott ember lehet és az az ember akkor mindenféle rossznak van titulálva. Úgy gondolom a reakciónk erre ami lényeges. Mi a reakciónk akkor ha magunkban fedezünk fel irigységet, mert ne adj isten ez bekövetkezhet, hiszen emberek vagyunk? Továbbá mi a reakciónk akkor ha a másik emberben fedezzük ezt fel? Említettem ugye az iskolát ebben a bekezdésben. Sajnos úgy gondolom, hogy a közoktatás sok esetben -még ha burkoltan is, de- gyakori melegágya a dögöljön meg a szomszéd tehene is gondolkodásmódnak a bajtársiasság nem megfelelő értelmezése miatt. A bajtársiasság az én és az értelmező kéziszótár értelmezése szerint az összefogásra utal és leginkább a csapattevékenységekben (seregben, sportban és egyéb csapatmunkákban) van jelentősége. Ha bajtársiasságról akarunk tanúbizonyságot tenni, akkor ennek úgy gondolom, hogy az eredménye egy olyan szituáció kell, hogy legyen, amiben legalábbis senki sem szenved többet, mint előtte. De attól a sikert elérő ember vagy gyermek nem lesz több, hogy minden figyelmével arra a résztvevőre fókuszál, akinek az az adott dolog nem sikerült és nem tudja megélni emiatt a nyereménnyel vagy sikerrel járó méltó büszkeséget.
Sokszor hétköznapi emberek számolnak be arról, hogy nem merik vagy akarják a teljes sikerüket megosztani a környezetükben élő emberekkel, mert nem akarnak keserűséget érzékelni a másik személytől. Nem kevés fórum is létrejött már ezzel a problémával kapcsolatosan.
3. Csak szerényen és némán, úgy érdemes…
A harmadik probléma amit észrevettem otthon, hogy ha valami méltó díjat nyer el vagy nagy elismerést kap az ember gyerekként az iskolában vagy felnőttként a munkában akkor valahogy az a sikk meg a bevett és egyben kicsit az elvárás is a személyel szemben, hogy a teljesítményéről nagyon szerényen és visszafogottan beszéljen. Sokszor lehet például olyat is hallani, hogy ő sem hiszi el, hogy sikerülhetett ez az egész, vagy például azt is, hogy ez csak egy díj, de még neki is van bőven mit tanulnia és mások is ugyanennyire megérdemelték volna ezt a győzelmet vagy elismerést. Ezek persze nem mondom, szép szavak, de nem mindig érzem őszintének őket és sokszor hat úgy mintha az illető csak nem akarna nagyképűnek tűnni mások előtt. Pedig büszkén viselni egy győzelmet -csak úgy mint a kudarcot- ugyanolyan nemes dolog és sokkal hitelesebb is mint az üres szerénykedés. És itt a hangsúly az üresen van, mert még egyszer mondom fontos, hogy az emberben legyen alázat, de egy nyeremény után annak büszkén viselése szerintem hitelesebb, mint a cukormázas szerénykedés. Adott személyhez köthető elismerés méltó ünneplése megintcsak egy olyan dolog, aminek az USA-ban inkább van kultúrája szerintem és ezt beépíteni a kultúránkba is – persze úgy, hogy az önazonos legyen – véleményem szerint meggondolandó.
4. Alacsony toleranciaszint amikor szükség lenne rá, magas toleranciaszint, amikor nem kellene
A negyedik társadalmi jelenség, amiben úgy gondolom tudnánk fejlődni az az, hogy nehezen tudjuk felmérni azt, hogy adott helyzetben a toleranciának milyen szintje adekvát. Bizonyos helyzetekben nagyon alacsony toleranciaszintről tudunk tanúbizonyságot tenni és vannak olyan esetek, amikor meg sokkal többet tűrünk, mint kellene:
- Például a szolgáltató szektorban vettem észre mind a szolgáltatást nyújtó és igénybevevő oldaláról az alacsony toleranciaszint problémáját. Azért ezt a példát hozom fel, mert én is vendéglátásban dolgozom egy ideje. Vendégként gyakran kevéssé vagyunk toleránsak azzal kapcsolatban, hogy a vendéglátásban dolgozó személy – különösen Magyarországon – szinte éhbérért dolgozik és ő is egy ember, akinek lehet rossz napja. Vendéglátásban dolgozóként pedig érdemes toleránsabbnak lenni olyan esetekben is, amikor valaki egy olyan problémát fogalmaz meg vagy nehezményez valamit, amivel nem értünk egyet. Nem kell mindig, hogy nekünk legyen igazunk. Nem feltétlenül az számít itt, hogy kinek van igaza, hanem sokszor az, hogy ki tud toleránsabb lenni és ez nem a behódolást jelenti. Ebben amit az amerikaiktól tudunk tanulni az az, hogy ők az esetek nagy részében érzékeltetik ilyen esetben a vendéggel, hogy sajnálják a rossz tapasztalatot és legközelebb igyekeznek elkövetni amit lehet, hogy a negatív incidens ne foduljon elő.
- A munka világa pedig egy tökéletes példa arra, amikor sokkal többet tudunk tűrni, mint amennyit véleményem szerint kellene. Köreimből is számos olyan példát tudok felhozni, hogy tovább marad a munkahelyen az illető vagy más munkákat is csináltatnak vele, mint ami a munkaköri leírásban benne van. Nem gondolom, hogy ezt a sajnos nagyon is jellemző problémát a munkavállaló tudná és neki kellene egyedül megoldani, viszont az már jó lépés ha nemet tudsz mondani olyan tevékenységekre vagy beszólásokra a munkahelyen, ami nem része a feladataidnak vagy hozzád nem méltó. Ha erre a munkáltató úgy reagál, hogy akkor meg akar válni tőled, akkor erre én azt szoktam mondani, hogy a munkahely is pótolható nem csak a munkavállaló 😉 Amerikában is elő tud olyan fordulni, hogy úgymond kihasználják a jóságod, de viszont ha erre te nemet mondasz akár hevesebb érzelmeket is jobban kinyilvánítva, akkor ezt nem csak természetesebben veszik, de még utána egy jobb munkahelyi légkör is vár rád, mert látják, hogy veled nem lehet packázni. Az amerikai emberek sokszor ezért híresek úgymond a keménységükről és ünneplik is ezt filmeken keresztül, mert igazából ezt ebben az országban muszáj elsajátítani, ha könnyebben akarsz létezni. Kaliforniában legalábbis tuti, de az amerikai férjem szerint ez a szemlélet áthatja az egész országot.
5. A pohár félig üres
Magyarországon közismert az a mondás, hogy a pohár inkább félig üres, mint félig teli, mely azt jelenti, hogy sokszor gondot tud okozni számunkra, hogy a dolgokra egy pozitívabb oldalról nézzünk. És most nem azt a bullshitet akarom hangoztatni, hogy képzeld el, hogy totál egészséges vagy, amikor mondjuk egy betegséggel küzdesz, mert az illúzió sem gondolom, hogy a megoldás lenne. Azonban az nem önmagunk illúzióba kergetése, hogy amikor egy nehézségen megyünk keresztül és emiatt frusztráltak vagyunk akkor kicsit megpróbálunk arra a sokminden jóra is gondolni – mert ilyen is kell, hogy legyen – ami szintén része az életünknek. Itt most különösen többes szám első személyben beszélek, mert én is a hasonló nézőponttal küzdő emberek táborát bővítem kicsit még most. Bár hozzáteszem ebben is például Amerika sokat segített számomra. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az az I am always fine világnézet, amit általában ők képviselnek egészséges lenne. Viszont amióta itt élek sokszor olyan problémákkal küzdök, ami Magyarországon fel sem merült és ezáltal vagyok képes ma már őszintén mondani, hogy tényleg mindennél van rosszabb és jobb is, mely végülis zöld út a pohár mindig félig teli gondolkodásmód elsajátításához.
Jelenti mindez azt, hogy szerintem Magyarországon nem lehet boldogan élni?
Nyilván nem, viszont ez a blogposzt a második része a Magyarország vs Amerika sorozatomnak, és ebben a részben a hiányosságokra akartam felhívni a figyelmet. Az más kérdés, hogy ezek a hiányosságok éppen olyanok, melyek egyelőre még távol tartanak az országtól. Másik oldalon pedig a menekülés sem megoldás nyilván és már csak azért is mert így érzek ahogy leírtam, kötelességemnek érzem azt is, hogy – a saját tapasztalataimra is hivatkozva – kicsit elgondolkoztassam kultúránk tagjait mit lehetne szerintem másképp. Ezeket persze nem szakértőként, hanem pusztán egy emberként mondom.
Amit viszont még nagyon fontosnak tartok elmondani, hogy a legkevésbé sem szeretném és nem gondolom, hogy tisztünk lenne rossz színben feltüntetni vagy elítélni azokat az embereket, akik esetleg érintettek voltak vagy annak érzik magukat – beleértve kicsit magamat is – a fenti társadalmi jelenségek gerjesztését illetően. Talán ezt már említettem is, de akkor még egyszer kitérek rá, a lényeg az, hogy mi a reakciónk amennyiben a fenti vonásokat fedeznénk fel saját magunkban vagy embertársunkban. Hűnek maradva mai cikkemhez a tolerancia nem árt ha ezen reakciók egyike tud lenni.
0 hozzászólás